Bár Délkelet-Ázsia lassan a világ egyik turisztikai központjává válik, mégis Laoszt egyelőre elkerülte az a hype, ami Thaiföldet, Vietnámot és egyre inkább Kambodzsát övezi. Pedig Laosz nem csak egy izgalmas ötvözete egy zárt kommunista rezsimnek és a buddhizmusnak, hanem a régió egyik leghangulatosabb UNESCO világörökségi helyszínét is nyújtja: Luangprabangot.
Buddhista templom a Királyi Palotában
Luangprabang városa a különböző helyi királyságok fővárosa volt megszakításokkal már a XIV. század óta. A város neve, mely szószerinti fordításban a "Királyi Buddha Képe", a településre hozott ősi Buddha szoborból ered, nem csoda, hogy a buddhista vallás a mai napig meghatározó a településen. Luangprabang egy francia kolónia, egy ausztrál hippikommuna és egy buddhista vallási központ hibridjére hasonlít leginkább. A franciák 1893-tól uralták a várost az ezerkilencszázötvenes évekig, és nem csak az épületekben hagyták ott a nyomukat, hanem abban is, hogy francia palacsintát kaphat bárhol az, akinek a gyomra már nem bírja a nagyon csípős laoszi ételeket. A franciáktól felszabadult Laoszt 1975-től kommunista rezsim uralja, így továbbra is egypártrendszer van, központosított - bár már elemeiben szabadabb - gazdasággal. Így McDonald's-ot vagy bármi más nyugati terméket ne keressen Laoszban senki, annál több a sarló-kalapácsos vörös zászló a házakon.
Tipikus luangprabangi utcakép
Luangprabang - és az ország nagy része - ugyanakkor megmaradt mélyen vallásos: lépten-nyomon szerzetesekbe, pagodákba (úgynevezett "vat"-okba), Buddha szobrokba ütközünk a gyalog is könnyen bejárható városban. Amíg a házak jelentős része fából épült - és ezért nagyon hangulatosak a belső tereik -, addig a templomok és pagodák kőből épültek. Ezek azonban így sem élettelen épületek, ugyanis a városban százával találkozhatunk szerzetesekkel, akik kora reggelente alamizsnát gyűjtenek, énekelnek, meditálnak, zenélnek, vagy egymás fején vágják kopaszra a hajat. Kis túlzással: ahogyan a kommunista Magyarországon a sorkatonaság volt kötelező a fiataloknak, úgy "kötelező" egy buddhista kolostorba bevonulni a gyerekeknek a kommunista Laoszban. A "gyerek szerzetesek" így mindennapos látványt nyújtanak Luangprabangban is.
Mosakodó szerzetes tanonc az egyik luangprabangi templom udvarában
Bár Laosz még mindig nem Ázsia Horvátországa, rengeteg (főleg ausztrál) fiatal érkezik ide, így a város egy hátizsákos turistaparadicsommá vált. Miután megnéztük a volt Királyi Palotát (Ho Kham), a legszebb templomot, a Wat Xieng Thongot és az összes indokínai stílusú lakóházat, elheverhetünk a számtalan kávézó egyikében, vagy versenyezhetünk, hogy mennyi chilivel tudjuk megenni a "lap"-ot. A lap a laoszi nemzeti étel, mely darált hús és saláta vegyítve, és lényegében nem létezik nem borzasztóan csípős verzióban. A helyi sör, a nem túl fantáziadús nevű Beerlao, segíthet a lap könnyebb elfogyasztásában. Mivel a volt laoszi főváros a Mekong folyó partján fekszik, ezért a természet iránt rajongók is találnak elfoglaltságot: kajakkal bejárni a Mekongot, és közben nézni a ruhákat a folyóban mosó laoszi nőket, a part mentén delelő állatokat, a felhőbe burkolódzott hegyeket, életre szóló élmény. Ahogy az elefántok látványa is az, bár az ország, amelyet régen a "millió elefánt hazájának" hívtak, ma már csak néhány száz elefánttal dicsekedhet. Ennek ellenére is Laosz a világ legboldogabb országának tűnik egy külső szemlélő számára (ismerve az egypártrendszereket, nyilván valójában nem az), mivel boldog-boldogtalan hatalmas mosollyal köszön rá az utazókra:"sába̖ai-di̖i" ("helló").
Lakóház Luangprabangban
Luangprabang 1995 óta van fenn az UNESCO világörökség listáján, a városon kívül csupán egyetlen másik világörökség található Laosz területén. Luangprabang 7880 kilométerre fekszik Budapesttől.
Értékelése:
